Őszintén, nyitott szívvel nézek a velem szemben ülő emberre és megoldandó feladatunkra. Egyikünknek sincs vesztenivalója. Kérdezek, választ kapok, majd újra kérdezek… Érzelmek felszakadnak, tombolnak, lenyugszanak, egyre jobban tisztul a kép egészen addig, míg valami remény, fény fel nem bukkan.
Van úgy, hogy a megoldás csodája azonnal eljön, ám lehet, csak pár óra, nap, vagy hét múlva érik be a tápláló gondolat. Ennek ez a rendje, működik! Egy darabig. Egészen pontosan addig, míg emberem megszokásból, kényelemből, gyávaságból vissza nem bújik régi maszkja mögé. Tudom, min megy keresztül, én is jártam ebben a cipőben…