Készen állsz a változásra?
Van úgy, hogy még nem állunk készen a változásra, pedig elméletben már tudjuk, érzelmeink mutatják az utat, ám nem mozdulunk. Osztunk, szorzunk, pontozunk, és szép lassan döntetlent ítélünk…
Egy nő története
Zsófi az a nő, aki elméletben és fejben mindent tud. …de vajon tényleg tudja? …és elég ennyi?!
Értelmes, okos, csinos, ám évek óta langyos vízbe lógatja a lábát. Valami olyanhoz ragaszkodik, amiről tudja, hogy nem neki való, nem hozzá illő, ráadásul nem is teszi őt boldoggá. Szenved. Már nem kell neki a régi, de fél az újtól. Fél attól, hogy egyedül marad. Fél attól, hogy új íze lesz az életnek. Fél attól, a pillanatnyi fájdalomtól, amit a langyos vízből való kilépés okozna.
Néha megpróbálkozik döntést hozni és átvenni saját élete feletti hatalmat. Ilyenkor rádöbben, hogy nem ő, hanem a körülmények irányítják őt és irtó dühös! „Most mondd meg, hogy történhetett, hogy idáig jutottam!?” – sziszegi mérgesen, majd oszt, szoroz, pontoz, és kiegyezik egy döntetlenben. Minden marad a régi…
Hetek múlva ismét találkozunk. Zsófi elméletben újból tökéletesen levezeti pillanatnyi helyzetét. Kérdezem, kilendítem, válaszol, felismerésre jut, azonban pár nap múlva veszítve lendületéből finoman visszarángatja magát a rajtvonal mögé.
Ismerős a történet?
Te jó ég! Pontosan tudom, mit érez, és azt is, hol tart! Ez az a pillanat, amikor egyensúlyoz a múlt és a jövő közötti lécen. Még mágnesként vonzza a régi, a biztonságosnak hitt megszokott, ám pontosan tudja, hogy tovább kell lépnie a jövő felé. Jó egy picit szenvedni és sajnálni magát, de már néha látja, szánalmas! Jó, hogy foglalkoznak vele a barátok, ám már érzi, ciki, hogy mindig panaszkodik! Jó, hogy néha még felhívja (figyel rá) a másik, de érzi és tudja, hogy az nem azt mondja (úgy mondja, annyiszor mondja…), amit hallani szeretne. Jó, hogy van még munkája, ám tudja, élő halottként éli az egyetlen életét… Oszt, szoroz, pontoz, és amíg csak teheti döntetlent ítél!
Hetekig, hónapokig, néha évekig is kitart ez az állapot. Rossz élethelyzetek épp úgy, ahogy a jó dolgok, megszokhatók. A kellemetlen emberek, helyzetek, állapotok az idő során úgy hozzánk nőnek, hogy birtokunknak tekintjük azokat, és elhisszük, ez a mi valóságunk. Az állandóság látszólagos, mert ez a mintázat előbb vagy utóbb megtörik: vagy mi magunk érünk meg, vagy a másik dönt helyettünk! A következmény átmenti fájdalom, amit ebben a pillanatban még elviselhetetlennek érzünk. Enyhíteni ezt önmagunk és az események tanulságának megkeresésével tudjuk. Minél inkább előre, a jövőre koncentrálunk, annál hamarabb leszünk képesek elengedi, majd hosszú távú előnyöket látni, célokat alkotni…
Biztos vagyok abban, hogy nekem van az egyik legérdekesebb és izgalmasabb hivatásom a világon. Azt csinálom, amit imádok: emberekkel foglalkozom, így megszámlálhatatlan mennyiségű érzést, gondolatot, tapasztalatot kapok. Zsófi döntés előtt áll. Még nem kapta meg azt a gondolatot, szót, gesztust, illatot, hangot…, bármit, ami átlendíti őt azon a holtponton, hogy ne tekintse magát játékszernek. Tudom, hogy várnunk, várnom kell így azon túl, hogy támogatom, minden osztást, szorzást, pontozást és a végső döntést meghagyom Zsófinak!
Te, hogy állsz a döntéseiddel? Hogy állsz azokkal a helyzetekkel, melyek lassan megérnek a változtatásra?