Dicséret, öndicséret, ami egyszerűen nem lehet büdös!
Te, hogyan dicséred magad? Elismerő szavakkal? Hozsannázol, tömjénezel, vagy jobb kézzel bal váll fölött megveregeted a válladat? Esetleg megünnepled, elismerést, vagy ajándékot osztasz magadnak? Lehet, hogy Te vagy az, aki feldobatod magadat a magasba reménykedve, hogy el is kapnak!…?
Te melyiket használod ezek közül? Csak egyet, vagy többet is? …és milyen gyakran?
Más sikerét, eredményét elismerni szép gesztus (noha a legtöbbször egy egyszerű köszönöm helyett azt kapjuk vissza, hogy Jaaaj! Ne mondd már! vagy Á, csak udvarolsz!…). Viszont elismerni önmagunkat, no igen! Az sajnos már igazi kihívásnak számít!
Minden gondolat, érzés, módszer, amit akár magánéletben, akár munkám során képviselek életemben többszörösen kiállta a próbát. Így bátran el merem mondani, hogy bizony sokszor azon kapom magam, nem csak, hogy élvezem, amit csinálok, még azt is látom, jól csinálom! Egy ideig, amolyan természetes dologként tartottam sikerességemet számon, majd egy idő után tudatosan kezdtem figyelni magamra. Mindez, valahol kisgyermekkoromban kezdődhetett…
Minden a gyerekkorban kezdődik
Kb. 4-5 éves voltam, amikor elváltak szüleim. Nővéremmel együtt Anyuval éltünk hármasban megélve az elvált szülők gyerekének minden napos és árnyoldalát. Felnőtt fejjel azt mondom, csodálatos gyermekkorom volt. Anyu nem ment férjhez, egyedül nevelt bennünket napról napra megkísérelve a lehetetlent, egyszerre töltött be két szerepet: megértő, gondoskodó Anyát és nehéz fizikai munkát elvégző hős Apát.
Tisztán emlékszem, hogy 14 éves korom körül egy szép napon Anyu úgy gondolta, otthonunk nem elég csinos és otthonos, ezért jó volna felújításba fogni. Másnap valami különös Kafkai álom hatására „Apuként” döntött úgy, a gondolatot tettekre váltja, és egyedül (!) belefog egy újabb szoba és kamra hozzáépítésébe, a fürdőszoba és konyha odébb helyezésébe, ja és a tető átépítésébe… A család a fejét fogta és szerény útravalóként azt mondta, hogy Anyu megőrült, kész öngyilkosság belefogni egyedül, nőként ekkora melóba. A rokonság látott valamit amit Anyukám nem, ám Ő hitt abban, amiben a rokonság nem. Micsoda kincs volt ez a kezében!
Dicsérd meg magad mindig!
Aki fogott már bele felújításba, építkezésbe, az pontosan tudja, ilyen helyzetben mi a menetrend. A tervező megtervezte és kiszámolta az egészet, de kiderült elmérte és elszámolta. A kivitelező késett, vagy elfelejtett eljönni. A segédmunkások reggel negyed 7-re, mielőtt kijózanodtak volna, már újból alkoholmérgezést kaptak… Így ment ez egy darabig, míg Anyukám úgy döntött saját kezébe veszi az irányítást. Innentől kezdve kb. 2 évig „nem láttam” Anyut, mert Apuként munkába állt. Embereket toborzott, talicskával sittet hordott, téglát pakolt, padlót szögelt, vakolt, cserepeket rakott a tetőre… Minden apró eredmény után, például amikor kivitt egy talicska sittet a szobából, vagy felragasztott egy csempét a falra, és úgy ítélte meg, hogy önmagához képest szépen dolgozott felkiáltott: JAJ DE NAGYON ÜGYES VAGYOK! Először nagyon idegesített a dolog, mert bizony sokszor zengett az utca, aztán már természetessé vált a hozsanna.
Vagyis nem történt más, mint abban a pillanatban, amikor rájött, valamit jól csinált ezt tudatosította: elismerte és megdicsérte magát. A dicséret, az, hogy látni merte és látni is akarta azt, hogy sikeres kellemes érzést váltott ki belőle. Ez az érzés arra ösztönözte, hogy újból és újból átélje ezt a kellemes érzést, vagyis motivációt, önbecsülést, önbizalmat adott ahhoz, hogy elérje célját. Mindamellett, hogy Anyu igyekezett profi munkát végezni, nem a tökéletesre várt. Egyszerűen merte élvezni azt, amit csinált, még akkor is, ha esetleg apróbb hibák csúsztak a munkába.
Talán sejtitek a történet végét. Házunk felépült, „Apus”-Anyu eldobva kalapácsot és szöget (persze jól megfigyelte, hogy hová dobta…) egy szép napon újból Anyaként állt előttünk, önbizalomtól, önbecsüléstől, hittől sugározva. Néha még ma sem tudom ép ésszel felfogni, hogyan volt minderre képes.
Konklúzió
Egy azonban biztos: olyan példát állított elém, melynek tanulságaiból még felnőtt fejjel is táplálkozom:
- merek megállni és örülni, ha valamit jól csináltam akár hangosan kimondva: Jaj de nagyon ügyes vagyok!
- Igyekszem nem másokhoz, hanem önmagam teljesítményéhez mérni eredményeimet.
- Engedem és akarom is érezni egész lényem eredményes oldalát. Érzéseim, vágyaim azok, melyek belső kályhaként szenvedéllyel fűtenek, hogy a legtöbbet kihozva magamból elérjem céljaimat.
- Hibáimból leckét, tanítást faragok és igyekszem a jót látni.
Nem megy mindig gördülékenyen sorsunk. Nem mindig van kolbászból a kerítés. Nem mindig hisznek bennünk a hozzánk közelállók. Azonban, ha Te hiszel magadban, van célod, és igen, mered látni és elismerni önmagadat, nincs az az akadály, ami megállítana abban, hogy sikerre vidd!
Legyen más ez a hét, mint szokott. 7 napig figyeld és kapd rajta magad, hogy épp valamit jól csinálsz, majd engedd érezni, a „jó vagyok, jól csináltam” érzést. Mondj vagy írj elismerő szavakat, mondatokat. Vegyél olyan ajándékot, amire már vágysz egy ideje. Tapsold meg magad, vagy bonts egy üveg italt a tiszteletedre… Ünnepelj!
…és mi történjen a nyolcadik napon? Folytasd tovább önmagad elismerését!