Mindannyian görgetünk köveket. Ragaszkodunk hozzájuk, pedig nehezek. Amikor már nem bírjuk, könnyítünk magunkon: húzni kezdjük. Egy röpke pillanatra felderül arcunk, ám rövid időn belül érezzük, ugyanolyan nehéz, mint amikor görgettük. Sebaj! Tovább okoskodunk úgy, hogy először vállunkra, majd a hátunkra dobjuk őket. Azt hisszük így jobb lesz, majd ez olyan erőt ad, hogy újabb köveket hajítunk a már meglévők mellé…

Miközben a súlytól elvakultan tovább cipelünk, nem is látjuk, hogy valójában egy helyben állunk saját délibábunk kellős közepén.

Egyszer azt hallottam, hogy „gyereket nevelni csak azt tud, akinek van gyereke”. Ezen komolyan elgondolkodtam… Miért járunk férfi nőgyógyászhoz??? Miért engedjük, hogy kivegye a vakbelünket, vagy megműtse a szívünket az az orvos, akinek még nem volt ilyen műtétje? …?????? Szóval nekem sajnos nincs gyerekem. Én „csak” elméletben tanultam a nevelést, majd a gyakorlatban kipróbáltam. Sőt! Vannak saját „gyerekként” átélt tapasztalataim is. Ez azért elég durva, igaz? 🙂

Ezért ezt a bejegyzést ennek tudatában olvassad! Nem szól sem többről, sem kevesebbről, mint ami benne van. A többi gondolatot már Te teszed hozzá…