Mindannyian várjuk, hogy újrakezdjük – akarom mondani, folytassuk a COVID előtti – életünket. Vajon tényleg az újrakezdésről beszélünk, vagy inkább arról van szó, hogy szabadon, kötöttségektől mentesen szeretnénk folytatni a mindennapjainkat?
Évekkel ezelőtt valaki azt mondta rám, hogy túl duci (vékony) vagyok, nem elég okos, pici (nagy) a mellem, olyan magas vagyok, mint egy zsiráf… – ismerős ez a helyzet?
Stigmák. Ne élj éveken át úgy, hogy azt hiszed, ezek az egyszer kimondott jellemzők még mindig igazak…
Mindannyian görgetünk köveket. Ragaszkodunk hozzájuk, pedig nehezek. Amikor már nem bírjuk, könnyítünk magunkon: húzni kezdjük. Egy röpke pillanatra felderül arcunk, ám rövid időn belül érezzük, ugyanolyan nehéz, mint amikor görgettük. Sebaj! Tovább okoskodunk úgy, hogy először vállunkra, majd a hátunkra dobjuk őket. Azt hisszük így jobb lesz, majd ez olyan erőt ad, hogy újabb köveket hajítunk a már meglévők mellé…
Miközben a súlytól elvakultan tovább cipelünk, nem is látjuk, hogy valójában egy helyben állunk saját délibábunk kellős közepén.
Egyszer azt hallottam, hogy „gyereket nevelni csak azt tud, akinek van gyereke”. Ezen komolyan elgondolkodtam… Miért járunk férfi nőgyógyászhoz??? Miért engedjük, hogy kivegye a vakbelünket, vagy megműtse a szívünket az az orvos, akinek még nem volt ilyen műtétje? …?????? Szóval nekem sajnos nincs gyerekem. Én „csak” elméletben tanultam a nevelést, majd a gyakorlatban kipróbáltam. Sőt! Vannak saját „gyerekként” átélt tapasztalataim is. Ez azért elég durva, igaz? 🙂
Ezért ezt a bejegyzést ennek tudatában olvassad! Nem szól sem többről, sem kevesebbről, mint ami benne van. A többi gondolatot már Te teszed hozzá…
Görbe tükör Az egész úgy indult, hogy kitavaszodott, és tudtam, az elmúlt évekhez hasonlóan idén is gyorsan beköszönt a nyár. Biztos voltam abban, hogy eljött az utolsó perc arra, hogy…